Közíró

                         „Öt vezető magyar vállalat 200.000.000 Ft-ért megvásárolta a világon magyar csodalóként ismertté vált Overdose 50%-os tulajdonát.”

Újsághír 2010 március 12-én

Az OTP, a MOL, a CIG Pannon Életbiztosító, az Euroinvest és a Közgép hozta létre azt a konzorciumot, amely úgy döntött, hogy az általuk a „magyar gazdasági kilábalás szimbólumának” kikiáltott csodaló tulajdonába betársulnak amely megfogalmazásuk szerint így a „nemzeti vagyon részét” fogja képezni. Ez a kijelentés olyan jeles sajtótájékoztatón hangzott el, amelyen többek között Csányi Sándor, Hernádi Zsolt, Demján Sándor és Járai Zsigmond vett részt.

Az eladó, Mikóczi Zoltán sem fukarkodott a magasztos jelzőkkel, ő úgy fogalmazott a fentiekre reagálva, hogy „márciusi hazafiaknak” nevezte a vevőket, magát az ügyletet pedig 1848 márciusához hasonlította.

A szerződő felek a lóvásár örömére ősi magyar szokás szerint áldomást is ittak, - adta hírül annak idején, fényképpel is illusztrálva a sajtó.

Sajnos Overdose sikertörténete csak eddig tartott.

Mikóczit ugyanis rövidesen egy romániai országút aszfaltjára teperte le egy kommandós akció, majd a bíróság jogerősen 19 hónap felfüggesztett börtön-büntetésre ítélte.

Overdose ezt követően komoly versenyt nem nyert, mindössze egy rangos futamon indult, ahol hetedik lett, s azóta patairha gyulladás miatt „betegszabadságát” tölti. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag versenyzői pályafutását befejezte, s készül leendő új feladatára, fedezőménként minél több utódot nemzzen, hiszen génállománya erre predesztinálja.

A fentiekkel ugyan ok-okozati összefüggésben nem áll, de a kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a beígért magyar gazdasági kilábalás mégsem következett be, nem segített a csodaló. Úgy is fogalmazhatunk „nemzeti vagyonunknak ez a része leértékelődött”.

Veszprém is kapott a közelmúltban egy „csodalovat”, Nagy László kézilabdázó személyben. A pontosság kedvéért kell így fogalmazni, hogy „kapott” és nem vett, mert a hírek szerint őt is egy „gazdasági érdekcsoport” vásárolta meg, ha úgy tetszik „befektetett Nagy Lászlóba”, mint a fenti ötök annak idején Overdoseba. De ők öten legalább nevüket, arcukat adták az ügylethez, míg ezek a „nagylászlóvevők” ennél szégyenlősebbek, de az is lehet, hogy csak óvatosabbak.

Őrzik inkognitójukat, így legalább nem lehet majd őket kiröhögni, ha balul sül el az ügylet. Így aztán marad a találgatás, röpködnek a nevek, Bige, Simicska, MVM, Mercedes…

Egyet biztosan tudunk – de ezt is csak a spanyol sajtó jóvoltából – évi 800 ezer eurós fizetés jár öt éven keresztül Nagy Lászlónak, ha esik, ha fúj, ami annyit tesz, mint 4 millió euró. Ez mai árfolyamon 1 milliárd 200 millió forint. Ő lett a világ legjobban fizetett kézilabdázója, s így e téren Veszprém legyűrte Barcelónát.

Mint annak idején Dávid Góliátot, de nem parittyával, hanem pénzzel, valakiknek a sok-sok rejtőzködő pénzével.

Nem tudom, számolt e azzal a Klub, hogy innentől kezdve nemcsak arról a száz millióról kell lemondania, ami után a magyar államtól ácsingóznak a Cozma-ügyre való hivatkozással, de arról a 64 millióról is, amit a közgyűlés erre az évre szavazott meg a csapat támogatására.

Mert az nyilván evidencia, hogy akinek van Nagy Lászlóra ennyi pénze, az még hozzátehet annyit, hogy tehermentesítse az önkormányzat büdzséjét, és akkor majd újra lehet hypot venni a veszprémi óvodákban, hogy legalább ott tisztaság legyen, ha már a közéletben nem is, de legalább a kiscsoportosoknál mindenképpen.

S ezzel még nincs vége a vásárlásra költött „pénzfolyamnak”: A mai napig folyik az egyezkedés a barcelónai klubbal, ugyanis onnan még ki kell vásárolni azt a hátralévő egy évet, ami odaköti.

Ezek olyan nagyságrendű számok, hogy messze meghaladják a „magyar gazdaság teljesítőképességét”, ehhez már politikai „tőke” kell. Ehhez az ügylethez ezt is biztosították. A politika egyetértését olyan demonstratív módon fejezték ki, hogy maga a miniszterelnök-helyettes jelentette be – hol máshol, mint – a Thália Színházban, hogy „az ügylet megköttetett”. Vélhetően a Fővárosi Nagycirkuszt túl komoly – az eredetileg tervezett – a Parlamentet túl lejáratott helynek tekintették a sajtótájékoztatóhoz.

A csinnadratta azért volt ekkora, mert nem csak Veszprémbe tért meg a mi két lábon járó Overdose-unk, hanem a válogatotthoz is. Ahhoz a nemzetet reprezentáló együtteshez, amelyet három éven át negligált.

Vélhetően ennél már nincs alább, bár azt gondoltuk 2009-ben is, amikor jelenlegi miniszterelnök-helyettesünk, akkor még Fidesz frakcióvezetőként minősítette a Cozma-gyilkosságot, de 2012-ben mégis sikerült, amikor ugyanezt tette az ügyben született Győri Táblabíróság-i ítélettel.

Bár, ha jól végiggondoljuk, Overdose esetében mégis csak nagyobb volt a kockázat, hiszen a „patairha gyulladással” nem számolt senki, mégis bekövetkezett. Nagy László esetében ez a betegség fogalmilag kizárt...

Veszprém, 2012. június 8.

Dr. Bősze Ferenc

Tisztelt Államtitkár úr!

Csodálkozással vegyes megdöbbenéssel olvastam azokat a tudósításokat, amelyek mind az írott sajtóban, mind az internetes hírportálokon megjelentek, miszerint Ön figyelemfelhívásom ellenére 2012. 03. 30-án, 10:00 órakor megjelent a Rezidens Szövetség sajtótájékoztatóján és személyesen közreműködött a letétbe helyezett felmondások „ledarálásában”.

Én Önt azon a napon 9:16 perckor elküldött e-mailen tájékoztattam a tényről, miszerint nincs mit ledarálni, mert a „ledarálandó” felmondásokat irodánk letétként kezelve őrzi, azok nem kerülhetnek sem az Ön, sem a Rezidens Szövetség birtokába.

Miután az ügyvédi letétből egy felmondást benyújtó személy sem kérte ki azt, így azokkal – a jogosulttal egyeztetve – mi rendelkezünk, azt vagy részére kiadjuk, vagy megsemmisítjük.

A felmondást benyújtó személyek száma és névsora természetesen ügyvédi titok, ezzel kapcsolatosan mi adatot nem szolgáltattunk ki, minden ami e vonatkozásban elhangzott az találgatás, de leginkább üres fecsegés.

I. sz. nyílt levelemben irodánk távolmaradásának okát már megírtam, azt most nem kívánom megismételni.

Végtelen szomorúsággal tölt el, hogy a regnáló kormánynak az a tagja, aki az egészségügyi szaktárca első embere, nem tudta felmérni felelőssége súlyát, s részt vett egy – gyakorlatilag szélhámosságnak minősülő – olyan sajtó-eseményen, amely semmi másra, mint az ügy lejáratására volt alkalmas.

Belátom, ennek „szenzációhatása” elől még általam becsült napilapok sem tudtak kitérni, s úgy érezték, nem maradhatnak le a „hírversenyben”. Az legyen a sajtó baja, hogy a tudósításával „valótlanságot valósnak tüntetett fel”, de ehhez quasi miniszterként asszisztálni, az Ön beosztásához méltatlan volt.

Az egészségügy, mint össztársadalmi problémakör, mind tárgyi, mind személyi feltételeit illetően többet érdemel. De hát, mint tudjuk, „szegény ember vízzel főz”. De mindig – akár csapból eresztett, akár kútból felhúzott – tiszta vízzel.

Ez a víz ott és akkor, azon a pénteki napon zavaros volt.

Veszprém, 2012. április 2.

Tisztelettel:

Dr. Bősze Ferenc

ügyvéd

Tisztelt Államtitkár úr!

Állampolgárként és a Rezidens Szövetség képviseletével megbízott ügyvédként egyaránt megkülönböztetett figyelemmel kísértem tevékenységét, s ez alapján meggyőződésem, hogy minden Öntől telhetőt megtett az irányítása alá tartozó egészségügyi szakterület helyzetének jobbításáért.

Tudott Ön előtt is, hogy ügyvédi irodánk a Rezidens Szövetség oldalán részt vállalt abban a fellépésükben, amelynek célja – meggyőződésünk szerint – ugyanaz, mint amit a fentiek szerint Ön is képviselt.

A különbséget én abban érzékeltem, hogy más volt az Ön és más az Önnel tárgyaló Szövetség mozgástere, valamint lehetőségük köre.

Irodánk szerepe egyrészt az volt, hogy dolgozzuk ki a jogi követelményeknek megfelelő tartalommal és garanciákkal azokat az okirati formákat, amelyeket a felhíváshoz csatlakozók benyújthatnak, jelezve ezzel elkötelezettségüket és személyes kiállásukat az ügy mellett, ugyanakkor nem érheti őket joghátrány.

A sajtó figyelme sajnálatos módon a problémakör egésze helyett a „letétbe helyezett felmondásokra” összpontosult, e vonatkozásban kíséreltek meg információhoz jutni, sőt azt látványként is megjeleníteni. Figyelmen kívül hagyták, hogy a felmondások együttese nem volt más, mint eszköz a cél elérése érdekében.

Ezért olvastam értetlenül azt a sajtóközleményt, amelyben Ön a – Rezidens Szövetséggel létrejött – megegyezés bejelentésén túlmenően felajánlotta személyes részvételét „a felmondások irodánkban történő ledarálásában”.

Ez a „felajánlás” méltatlan volt Önhöz is, és a megállapodáshoz is.

Irodánk azért vállalt szerepet ebben az ügyben, mert egyrészt felismertük, hogy a Rezidens Szövetség nem egy belterjes, szűk csoport képviseletében lépett fel, hanem az egészségügyre teljeskörűen kiterjesztette a jobbítás szándékát .

Másrészt felmértük, hogy az egészségügy életünk – ha úgy tetszik létünk – azon szegmensét jelenti, amelynek igénybevétele nem szándék kérdése.

Mindenki szabadon eldöntheti, hogy elmegy-e egy meccsre, vagy színházba, elolvas-e egy könyvet, vagy megnéz-e egy tv műsort.

Az azonban nem döntés kérdése, hogy baleset, vagy infarktus, tumor, vagy gyomorbántalmak okán igénybe kell-e venni valakinek az egészségügy szolgáltatását.

Az emberek kórházba – vagy akár a háziorvoshoz – nem jószántukból kerülnek, hanem azért, mert előáll egy ezt kiváltó – adott esetben kényszerítő – helyzet.

Ezért egyetemes érdek, hogy az egészségügy milyen személyi és tárgyi feltételrendszer mentén képes ellátni a feladatát.

Tisztelt Államtitkár úr!

Ez motiválta tehát irodánkat, s a megoldandó feladat komoly szakmai kihívása, hiszen volt olyan kórházi vezető, aki – nevesítve is irodánkat – jelezte, „akkor is fel kell ám majd keresni az okiratszerkesztő, s a felmondást benyújtó ügyvédet, ha azt a kórház elfogadja, mert annak is lesz jogkövetkezménye”.

Úgy tűnik, mára a felek számára egyetlen feladat maradt, „a letétbe helyezett felmondások ledarálása”.

Ügyvédi irodánk köszöni a lehetőséget ennek részvételében, de nem él vele.

Nem kívánunk részt venni a „ledarálásban”.

Sajnálatosnak véljük, hogy az „eszköz mára a közreműködők számára is céllá változott”.

Objektív oka is van a távolmaradásunknak, s Államtitkár úr e célból történő látogatásától való elzárkózásunknak.

Irodánk azokkal került ugyanis a letétbe helyezett felmondások kapcsán jogviszonyba, akik megtiszteltek bizalmukkal – ezzel egyúttal természetesen a Rezidens Szövetséget is –, s ránk bízták az általunk megszerkesztett és általuk aláírt felmondásokat.

Ebből következik, hogy azokat, ha kérik csak részükre adhatjuk ki, illetve – miután aktualitásukat vesztették – értesítésük mellett mi semmisíthetjük meg.

Nem lesz tehát purparlé, sajtónyilvánosság érdeklődését felkeltő cirkusz, csak csendes öröm a felett, hogy a szaktárca államtitkára, s a Rezidens Szövetség tárgyalásai eredményesen zárultak, s köztük megegyezés született.

Örülünk, hogy ennek – a magunk módján – közreműködői lehettünk, részesei lehetünk.

Miután a Rezidens Szövetség sajtótájékoztatóján – az elnökség tagjaiként – olyan személyek is részt vesznek, akik maguk is letétbe helyezték irodánknál felmondásukat, így ők természetesen – miután kikérték tőlünk – szabadon rendelkeznek ezzel az okirattal.

Nekik jogukban áll ezt a sajtótájékoztatót felhasználni felmondásuk nyilvános megsemmisítésének bemutatására, az ezzel történő demonstrálásra.

Irodánk részvételét az eljárásban – amely az egészségügy feltételrendszerének javítását célozta – befejezettnek tekinti.

Veszprém, 2012. március 30.

Tisztelettel:

Dr. Bősze Ferenc

ügyvéd

„Bősze-Magyar” Ügyvédi Iroda

képviseletében

Így múlik el a világ dicsősége, s válik egy vezetéknév – egy snitt, mint vágókép közbeiktatásával – sitté, vagyis építési törmelékké, ha úgy tetszik hulladékká…

Ez akár magánügy is lehetne, ha nem Magyarország első emberét hívnák Schmittnek.

Értetlenül olvasom a már hetek óta zajló, Schmitt Pál 1988-ban megírt, s 1992-ben benyújtott egyetemi doktori értekezése körüli vitát.

Schmitt dolgozatával a kirobbanó botrány első pillanatától nem tartalmilag volt probléma, hanem „az elkészítése során alkalmazott szakmai-, etikai kritériumok nem megfelelő módszerek okán”, s ezt mind a Semmelweis Egyetem doktori tanácsa (16:2-es), mind az egyetem szenátusa (33:4-es arányban elfogadott) határozatával meg is állapította, s a doktori címet visszavonta.

Úgy döntöttek, hogy amit összeollózott a Schmitt megbízásából eljárt személy, az hasznos, sőt tudományos értékű ismereteket tartalmaz, csak az a baj vele, hogy a megállapítás másé, nem pedig a dolgozat írójaként feltüntetett Schmitté…

Igaztalan tehát a vád, Schmitt nem lopott mástól szellemi tulajdont – fogalmazhatunk úgy is, nem plagizált – sőt még csak nem is szerkesztett, a dolgozathoz egyáltalán nincs semmi köze. Azt meg, hogy a felhasznált idegen nyelvű, eredeti szövegeket ki fordította, még ma is jótékony homály fedi.

Következtetésemet bizonyítani is tudom.

A dolgozat valamennyi olyan szóhasználatában ugyanis, ahol a magyar helyesírás szabályai szerint „ll”-t kell alkalmazni, „ll” szerepel.

Már pedig Schmitt – amikor ő ír, vagy ő szerkeszt, esetleg kontrollál - konzekvensen ezeknél a szavaknál „l”-t használ.

Legismertebb publikációja – amely nagy sajtónyilvánosságot is kapott – e vonatkozásban egy hegyeshalmi határmenti étterem vendégkönyvében lelhető fel, ahol kézírásával rögzítette, hogy „mind az állomás, mind az államfő szó egy l-lel írandó”.

Miután az kizárt, hogy elfelejtette volna a magyar helyesírás ily alapvető szabályát, ebből az következik, hogy már „annak idején” sem tudta.

Már mint, az „érettségi idején”. Amikor neki érettségiznie kellett volna.

Mert, hogy nem érettségizett, az biztos.

Azt ugyanis kizártnak tartom, hogy abban az időben ezzel a helyesírási ismerettel bárki érettségi bizonyítványt kaphatott. Ez csak úgy történhetett meg, hogy a „jelöltnek” az érettségin nem kellett számot adnia helyesírási tudásáról.

Az érettségin kötelező magyar dolgozatnál ugyanis kihirdetett követelmény volt, hogy ilyen helyesírási hiba automatikusan elégtelen osztályzattal jár.

Indítványozom tehát, hogy állítsanak fel bizottságot annak vizsgálatára, hogy 1960-ban szabályos körülmények között szerzett-e Schmitt Pál érettségi bizonyítványt, mert ha nem, úgy doktori címének visszavonása után – egyetemi diplomája automatikus elvesztése mellett – az „érettségi bizonyítványát” is érvényteleníteni kell.

Az ügy félő, nem kívánt – de óhatatlan – velejárója, hogy vélhetően nem egyedi jelenséggel állunk szemben, ha az élsport világából vesszünk elő szereplőket. Több volt „bajnokunk” is érintett lehet a „követelményeknek nem minden szempontból megfelelő doktori dolgozat” okán.

De ők legalább távolmaradtak a politikai pályától, vagy legalább is államfő nem lett belőlük. Más teljesítményük miatt maradtak meg (jó)emlékezetünkben. Ezért nem lesz belőlük – egy snitt közbeiktatásával – sitt, mint amivé Schmitt vált mára, úgy, hogy az ügye tulajdonképpen még be sem fejeződött, de tocsog benne boldog-boldogtalan...

Veszprém, 2012. március 29.

Dr. Bősze Ferenc

közíró

A kérdés megválaszolásához el kell mélyülnünk a jelenleg hatályos és aktuális cégkivonatok szövevényében, s ki kell ragadnunk azok egyikét.

Legyen ez a VESZPRÉMBER zrt.

Kiinduló pontunk – mint neve is mutatja - egy veszprémi székhelyű cég, amely kínosan ügyel inkognitója megőrzésére, konzekvensen háttérbe húzódva, a nyilvánosságot kerülve végzi tevékenységét. Látszólag jelen sincs a megye közéletében, diszkréciója ellenére ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a térség gazdasági életében fontos esemény nem történik nélküle.

Hol a megrendelő képviselőjeként, vagy műszaki ellenőreként jár el, hol közbeszerzésben mondja ki a végső szót, s dönt annak nyerteséről, vagy beruházóként maga is vállalkozik.

A cég vezérigazgatója Hellebrandt Ferenc, a máig mindenható Fehérvári Istvántól vette át ezt a beosztást, aki igazgatósági elnöki státuszát megőrizte. A cég vezérigazgató-helyettese élettársa Garancsi Mária, s mindhárman tagjai az igazgatóságnak.

Induljunk el „lefelé”.

Hellebrandt Ferenc testvére Grószné Hellebrandt Ilona aki ügyvezetője és tulajdonosa is egyúttal egy másik privilegizált helyzetű cégnek, a VEMÉVSZER Kft.-nek, egyik „leányvállalatában”.

A VESZPRÉMBER és a VEMÉVSZER „egymásra találása” ezen személyi kapcsolat révén tehát egyértelműen adott.

A VEMÉVSZER mint oly sok még a „szocialista iparvállalati” múlttal és háttérrel alakult társaság, olyannyira demokratikusan jött létre, hogy többen is tulajdonosként vehettek részt az alapításban, akiket beosztásuk vagy munkájuk arra érdemesített.

Ily módon lett tulajdonos a kiváló politikai kapcsolatokat ápoló VEMÉVSZER Kft-ben Nagy Imre, veszprémfajszi lakos. Tulajdoni hányada ugyan ma már csak jelképes, de létező, valós.

Induljunk el fölfelé.

Garancsi Mária a VESZPRÉMBER Zrt.-n kívül igazgatósági tag a Veszprémi Közüzemi Zrt.-ben, s tagja Navracsics Tibor miniszteri tanácsadó testületének is.

Testvére Garancsi István, a Videoton Sportklub elnök-tulajdonosa. Ennek megvásárlásához jelentős befektethető tőkével kellett rendelkeznie. Ebben a folyamatban fontos momentum a 2001-ben - Hernádi Zsolttal, a MOL elnök-vezérigazgatójával - alapított Szinva 2001. Kft., amelyik 2002. novemberében megvásárolta a CD Hungary Kft.-t. A CD Hungary Kft.-ről azt kell tudni, hogy az ő tulajdonában állt az a több, mint 160 kiemelkedő értékű budai villa és pesti luxuslakás, amely a hazánkba akkreditált diplomáciai testületek tagjainak elhelyezését szolgálta.

Ez a vagyon akkor több, mint 30 milliárdot ért, s Garancsiéknak mindezt sikerült 200 millióért megszerezni. Még arra is volt gondjuk, hogy ne közvetlenül az ÁPV rt.-vel jöjjön létre ez az egyértelműen áron alul realizált jogügylet, közbeékelődött ugyanis a folyamatba a Csányi Sándor OTP-je által gründolt Magyar Ingatlan Befektetési (MIB) Kft. Ők 2001. augusztusában 18,2 milliárd forintért vették meg – az OTP értékbecslői által 33 milliárd forintra taksált – céget. Látható, hogy míg az ÁPV-MIB jogügyletnél az államnak lett volna 12 milliárd forintnyi „keresnivalója”, a továbbadásnál az OTP részvényesek rövidültek 18 milliárddal. Ezeket a pénzeket soha, sehol senki nem kereste, holott erről annak idején a Magyar Narancs 2003. március 6.-i száma erről részletesen beszámolt „Lenyúlni a magasból” címmel.

Nem nehéz belátni, a tranzakció hasznából futotta a VIDEOTON SC megvásárlására is. A kép úgy válik teljessé, ha rátekintünk a mai állapot szerinti CD Hungary Kft. felügyelő bizottság névsorára, s ott egymás mellett találjuk a két testvért, Máriát és Istvánt. Teljes a család és a cégkapcsolatok „harmóniája” egyaránt. Lefelé, felfelé. A VEMÉVSZER-től a VESZPRÉMBER-en át a Szinva 2001. és a CD Hungary Kft.-n keresztül egészen a VIDEOTON-ig. Olyan epizodistákkal, mint Hernádi és Csányi, akik egészen „véletlenül” csak úgy közbeékelődtek a folyamatokba.

De hogy jön mindehhez a címben feltett kérdés?

Két lehetséges megoldást is kínálkozik.

Orbán Viktor egyszer úgy dönt, hogy Eduárd királyhoz hasonlóan felpattan fakó lovára, hogy megtekintse a FIDESZ gazdasági hátterét jelentő vállalat-birodalmat. Így eljuthat Veszprémbe is, meglátogatja a VEMÉVSZER Kft.-t, s ott bemutatják neki a tulajdonosi kört, köztük Nagy Imrét.

A másik lehetőség, hogy egy alkalommal Garancsi István meghívja a VIDEOTON VIP páholyába a miniszterelnök két állandó vendége, Csányi Sándor és Hernádi Zsolt mellé a vállalatbirodalom teljes tulajdonosi körét, így meghívást kaphat Nagy Imre is, és ott is találkozhat Orbán Viktorral.

Fontos rögzíteni, a fenti folyamatok úgy zajlottak-zajlanak, hogy azokhoz két személynek – Nagy Imrének és Orbán Viktornak - semmi köze nincs. Az előbbinek mindez a feje fölött, az utóbbinak pedig a talpa alatt zajlik.

Az előbbi nem tud, az utóbbi nem akar tudni minderről.

A másik fontos megállapítás, hogy miután a történet a 2002-2010. között zajlott, ezek szerint a regnáló MSZP-s kormány ebből semmit nem észlelt, vagy ha igen, úgy nem kívánt ellene tenni. Ha így van, helytállónak mutatkozik az a megállapítás miszerint élt, létezik és továbbra is virul a Puch-Simicska tengely, vagyis az MSZP-s - FIDESZ-es „pénztárnokok és tanácsadók”-nak az egész magyar gazdaságot behálózó és átszövő háttérhatalma.

Veszprém, 2012. március 26.

Bősze Ferenc

közíró